18. Rész Mindennél jobban köszönöm a türelmeteket és mindennél jobban sajnálom, hogy csak most hoztam. Többet nem váratlak meg ilyen hosszú ideig titeket. Meg tudnám magyarázni, hogy mi okból hanyagoltam most a blogot, de az túl személyes...minden esetre most már hozom az új részeket. <3
-Az igen.....de a pizzát magában eszed... - pillantottam Patrickra aki csak nevetett.
-Mit műveltetek? - kérdezte félve Austine, mire csak mosolyogtam.
-Az mindegy. A lényeg, hogy nincs kechup.
-Jól van. Nem lényeg. Attól még megeszem... - kezdett flegmázni miközben leült a tányérja fölé. Én szem rebbenés nélkül bámultam rá, várva, hogy mikor néz rám, hogy megkérdezze "mi az?"....de ez nem jött össze szóval miután kezdtem elfáradni abban, hogy mozdulatlanul farkas szemet nézek Austine-nal aki nem mellesleg ezt észre se vette inkább megköszörültem a torkom miközben újra pislogni kezdtem. De semmi...csak nyugodtan evett, Patrick pedig éppen kimenni készült.
-Megyek. Elszívok egy cigit.
-De siess vissza, majd meg kell beszélnünk valamit. - szólt komoran Austine úgy, hogy rá sem nézett Patrickra aki csak némán bólintott, majd kiment. Vajon mi lehet olyan fontos? Talán rablással, vagy ilyesmivel kapcsolatos...vagy..vagy mi? Persze, hogy egyből ezen kezdtem el gondolkozni. Annyira belemerültem, hogy percekre el is felejtettem, hogy mit is akarok Austine-nak mondani. Végül kizökkentem a gondolat menetemből és inkább visszatértem az eredeti (de nem az egyetlen) problémámra.
-Austine. - szólítottam meg, de ő rám se hederített.
-Austine! - ismételtem meg hangosabban, mire unottan rám nézett. Na kösz...
-Ne hangoskodj már! Így is fáj a fejem mint az állat...- fogta meg homlokát.
-Bocsánat- sütöttem le a szemem. - Csak nem figyelsz rám ha szólok.
-Mégis mi okom lenne rá, hogy figyeljek rád?! - emelte fel a hangját.
-Tessék? - kerekedett el a szemem és nem tudtam mást kinyögni.
-Jól hallottad. Te itt nem vendég vagy! Örülhetnél neki, hogy egyáltalán nem esett még bántódásod, vagy , hogy kijöhetsz a szobából és nem kell ott rohadnod! - kiabált. Lefagytam. Ezek most, hogy jönnek ide? Mégis mi történt vele? Reggel olyan más volt.
-Austine...neked még is mi a fene bajod van? - próbáltam keménynek látszani, pedig tudtam, hogy csak pillanatok kérdése, hogy elbőgöm-e magam, vagy nem.
-Hogy mi bajom? Az, hogy egy elkényeztetett liba vagy akit nem azért hoztam ide, hogy az én ágyamban aludjon, hogy pizzát egyen, hogy azt csináljon itt amit akar , hogy nyugodtan ellegyen itt és pluszba még ő mondja meg nekem, hogy milyen hangulatom legyen! - vágta a fejemhez egyre jobban kiabálva, mire már nem bírtam és félbeszakítottam.
-Akkor mégis mi okból hoztál engem ide?! - ordítottam, mire egy pár pillanatra csend lett.
-Hm? Austine? Akkor mond meg nekem mégis miért vagyok itt, amikor élhetném a saját kis "elkényeztetett világomat".... - lábadt könnybe a szemem.
-Szimplán csak örülj annak, hogy van ennyi szívem, hogy vigyázok rád és egyenlőre nincsen bajod... - láttam ahogy megfeszülnek az izmai. Hogy eddig nincsen bajom?? Ezt az egészet nem tudtam hova tenni. Csak szipogva megkérdeztem:
-Akkor reggel mégis miért voltál olyan....
-Milyen?! Mond Naome! Még is milyen voltam?! - olyan lekezelő volt a hangsúly amiben beszélt, hogy ha nem tartom magam eléggé és nem vagyok ilyen dühös akkor simán sírva fakadok.
-Hm? Na? - kérdezgetett én pedig úgy éreztem mindjárt szétesek attól a sokfajta érzelemtől ami akkor suhant át rajtam. Attól a sok gondolattól... érzelmek..hm..volt ott fájdalom, csalódás, szánalom, félelem, szomorúság, értetlenség, gyűlölet , harag , de a legmeglepőbb az mégis a szeretet volt . Nem érdemli meg ezt Austine . Egyszerűen nem érdemli meg, hogy miatta legyek rosszul...de akkor miért csinálom ezt magammal? Miért ha teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ennek az egésznek így semmi értelme és ha nekem fáj attól még Austne-nak nem fog. Ha esetleg úgy szeretem Austine-t attól ő még engem nem fog....
-Legalább válaszolnál..de tudod mit? Nem is érdekel! Soha nem is érdekelt senki véleménye, aztán most pont tied fog? Ugyan már! - és kész. Sokk hatás alá kerültem...Tévedtem. ..nem vagyok erős.
-Most menj vissza a szobába és nem jöhetsz ki! Megértetted? - mondta és kicsit sem enyhült meg a hangja...
Megindultam kifelé a konyhából, de még az ajtóból visszafordultam a még pizzát evő Austine-hoz.
-Amúgy....
-Hányszor mondjam, hogy nem érdekel? - nézett rám flegmán
-Csak annyi, hogy...
-Menj már fel!! - akkor is kiakartam nyögni a mondandómat ha esetleg most nekem esik....na jó. Tudtam, hogy ez nem valószínű, mivel eddig nem bántott és nyilván van benne annyi, hogy nem emel kezet egy.....oh..azt a pofont el is felejtettem. Na mindegy. Mire gondolkodni tudtam volna ezen úgy igazán addigra kicsúszott a számon.
-Reggel már viszonylag kezdtél olyan lenni a szememben mint egy emberi lény....- mondtam halkan, de a csendes helyiségben tisztán hallotta. Csak némán rám nézett, de már nem düh volt a szemében...őszintén semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Nem mondott semmit, csak végig nézte ahogy kimegyek. És akkor lett elegem. Úgy döntöttem nem bírok itt maradni tovább. Körbenéztem. Nem volt ott senki így hát első indulatomból megindultam a bejárati ajtó felé. Már szinte rohantam, odaértem és rátettem a kezem a kilincsre, majd lenyomtam. És igen! Nyitva volt. Az a mámor ami akkor elöntött, az a szabadság érzés....teljesen megbabonázott. Csak végre kint akartam lenni. Kint a házból...messze Austine-tól...Kinyitottam az ajtót és gondolkozás nélkül megindultam kifelé. Semmit nem láttam, semmit nem hallottam....csak elindultam az a bizonyos 8 betűs szabadság felé....
