24. rész

Halihó!^^ 24. rész Jó olvasást! xxxTami

Csendesen telt az út. Nagy része legalább is. Én meg sem szólaltam. Minek? Alapból semmi értelmeset nem tudtam volna kinyögni, ami még érdekelné is a társaságot akiknek a köreiben utaztam. Na, meg túl feszült volt a hangulat a csevegés kezdeményezéshez. És úgy éreztem, ha valaki meg is szólal, annak nem nekem kell lenni. Nem élveztem, hogy középen kell ülnöm. Sokkal jobban szeretek az ablak mellett. Pontosabban jobb oldalt az ablak mellett, de még baloldalt is jobb mint itt. Így nem tudtam nekidönteni a fejem az üvegnek és úgy bambulni kifelé, kicsit aludni...stb. Így hát csak előre néztem és az utat bámultam. Azt hittem megőrülök. Gondolkoztam mit tudnék csinálni amivel elterelhetem a figyelmem és gyorsabban telhet az idő, amikor a szemem véletlen a középen lévő visszapillantó tükörre tévedt. Ahogy odapillantottam Austin gyönyörű szemei néztek vissza rám, de mikor ez megtörtén azonnal el is kapta a tekintetét. Elfordítottam a fejem, majd kis idő múlva újabb próbát tettem és megint oda néztem. Megint nézett, de most mikor újból elkapta a tekintetét zavarodottan meg is rázta a fejét. Engem nézett. Ez egészen biztos. Te jó ég. Végig engem bámult? Még akkor is mikor azzal szórakoztam, hogy meg tudom-e nyalni az orrom? Nee...Ez, de ciki. Bár lehet nem látta...remélem. Na jó...huh. Mindegy. Körülbelül egy háromnegyed óra utazás után az amúgy borús, hűvös idő  meghozta a gyümölcsét, ugyanis elkezdett esni az eső. Az elején csak egy-két cseppet láttam megjelenni a szél védőn, majd egyre többet, aztán hirtelen úgy szakadni kezdett, hogy már ki sem lehetett látni.
-Mi a szar....? - mormogott magában Austin, miközben beindította az ablaktörlőt. Fejcsóválva próbálta figyelni az utat, néha le-föl, jobba-balra dőlt, miközben halkan káromkodott.
-Hallod Austin.....ez így nagyon nem lesz jó. - dőlt előre a bal oldalamon ülő fiú Austin-hoz.

-Látom b*szki, de nem akarok megállni sehol. - válaszolt kissé idegesen és aggódva. Ez után egy ideig senki nem szólt....egy ideig. És ennek az időnek akkor lett vége, mikor az eső cseppek hullásánál kicsit erősebb kopogásra lettünk figyelmesek az autón.
-Mi a....? - húzta le kicsit az ablakot a jobb oldalamon ülő fiú. Kinyújtotta a kezét egy pár másodpercre, majd vissza is húzta.
-Cseszd meg már jég is esik.
Austin mint aki meg sem hallotta próbált továbbra is az útra koncentrálni, de észrevehető  volt, hogy bármennyire próbálja elrejteni kezd egyre feszültebb lenni. Pár perc sem telt el, mikor egy hatalmasat dörgött az ég. De komolyan olyat, hogy azt hittem  leszakadt. Automatikusan sikítottam, mivel rólam tudni kell, hogy eszelősen félek a vihartól.
-Naome ilyet még egyszer ne csinálj légy szíves. - dörzsölte a fülét Patrick és a mellettem ülők is fintorogtak.
-Basszus....Bocs - húztam el a szám, hátradőltem, lehunytam a szemem és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a jég kopogása egyre erőteljesebb és egyre többet dörög az ég, na meg villámlik. Az eső  pedig továbbra sem állt el. Tűrtem ezt a helyzetet egészen addig a pillanatig, ameddig a kocsit hirtelen Austin lefékezte és hosszú kerék csikorgás közepette az autó megállt.
-AUSTIN! - ordítottam, miközben olyat buktam előre, és rajtam kívül mindenki más is, de én ameddig nem fogott meg a biztonsági öv azt hittem egyenesen fejjel kifelé kirepülök az autóból.
-B*szki! - kiabálták a többiek ezt és ehhez hasonló "nem írom le dolgokat". 
-Te normális vagy?! - kérdeztem könnyes szemmel. Nagyon megijedtem. Az az egy-két autó ami jött sorban kikerült minket.  Semmi választ nem kaptam. Austin a fejét és az arcát dörzsölte idegében.
-Mi van a többiekkel? - fordult hátra az egyik fiú én pedig továbbra is összehúzott szemöldökkel, idegesen néztem Austinra, aki hátra dőlt és behunyta a szemét, arcát a kocsi plafonja fölé fordulva. Ki-be fújta a levegőt, majd pár perc múlva lassan hátrafordította a fejét, hogy lásson.
-Minden oké? - kérdezte halkan és nyugodtan, összeráncolt homlokkal. Olyan "ezt most komolyan kérdezted??" fejjel néztem vissza rá, mire csak felhúzta a fél szemöldökét.
-Persze, hogyne. - hagytam rá.
-Na és most...? - nézett rá Patrick. Austin két tenyerével ráütött a combjaira és unottan, de még is idegesen válaszolt.
-Bemegyünk valahova ameddig nem javul az idő....
-Austin...este nyolc óra van. Az előrejelzés szerint egy darabig marad ez az idő. Ha valahova bemegyünk akkor már ott is maradunk. - magyarázta Patrick.
-Most üzent Pete. Kérdezik, hogy most mi legyen? - nézett fel a telefonjából a jobb oldali fiú. Austin sóhajtott.
-Mond meg neki, hogy a legközelebbi helyre bemegyünk ahol van tető és ágy... - vágott unott fejet az ablakon kinézve, majd újra a visszapillantóba nézett, amit pont én is néztem, de most nem kapta el a tekintetét. Elvesztem a gyönyörű barna szemeiben. Az a laza nézés, az a dús, barna haj. Megbabonázott. Akárki el tudna ájulni tőle.
-Keressek valami közeli helyet? - nyomkodta tovább a telefonját....ahh..na szóval a jobb. Lehet bármi a neve én mostantól átkeresztelem Jobb-nak. A másik gyereket meg Bal-nak.
-Igen az jól fog jönni, mert nem hiszem, hogy szabad szemmel találunk... - válaszolt unottan és flegmán Austin. Na most mi baja? Erről a stílus váltásról beszéltem neki még otthon.........Otthon?? Tényleg ezt mondtam volna? Otthon...hm. Teljesen megszoktam már azt a helyet. Hm...vajon vissza megyünk oda még? Vissza jutok valaha? Nem hinném... Pedig az a ház bennem egy örök emlék marad és, ha túlélem ezt az egészet, akkor egyszer majd mesélek róla a gyerekeimnek.  Legyen az bármikor. Ezt a "kalandot" sosem fogom elfelejteni. Ha meg tényleg azt hozza a sors, hogy meg kell  halnom. Legyen ez akárkinek köszönhető....akár Austin-nak is.....úgy lesz vége, hogy tudom, talán nekem volt a világon a legkalandosabb és legfordulatosabb életem.....hm.
-Na itt van! - szólalt meg hirtelen Jobb.
-Mutasd, vagy mond! - mondta Austin. Jobb odaadta neki a telefont, majd üzentünk a mögöttünk lévőknek. Lassan elindultunk és úgy ahogy eddig jöttünk úgy mentünk az úton, csak éppen most lassabban. Lefordultunk egy kis utcán, ahol rajtunk kívül egy autós sem volt. Mögöttünk kullogtak a többiek, úgy kerestük a még mindig tartó viharban a....azt a szállást. Gondolom azt nézett Jobb. És komolyan Jobb-nak hívom...ez kész.

23. rész

Sziasztok!:) Visszatértem.:S Nagyon sajnálok mindent, de most már minden oké és jönnek a részek! ;) A 24.-et szeretném még a hétvégén befejezni, minél hamarabb! Köszönöm a türelmet! Remélem azért nem ment el teljesen a kedvetek az olvasástól!:( Fordulatokat és sok minden mást is tervezek a most következő részekbe;) Jó olvasást! Még egyszer bocsánat!! xxxTami

Abban a szekrényben ébredtem amibe bebújtam a lövöldözések elől. Úgy látszik hála az égnek nem talált rám senki. A fejemhez kaptam a kezem. Iszonyatosan lüktetett. Vajon mennyit aludhattam? Gondolkoztam. Ki nyissam-e a szekrény ajtaját? Milyen látvány fogad majd akkor? Nem tudtam mit csinálni. Muszáj volt kinyitnom. Nem akartam ott maradni. Így is ki tudja mióta feküdtem ott. Feküdtem? Az azért szép megnevezés. Egy szűkös, kicsi sötét zugban, összegömbölyödve. Hm... Rázott a hideg, éhes voltam, na és persze elég meglepő számomra is, de fáradt(?). Ezt nem nagyon értem, ne de mindegy. Óvatosan nekitámasztottam a kezem a szekrény ajtajának és elkezdtem kifelé tolni, mire az lassan résnyire kinyílt. Kikukucskáltam a kis lyukon és amennyire csak lehetett körbe néztem, hogy nincs-e veszély. Egyébként azt vettem észre, hogy kezdem megszokni az erőszakoskodást és egyre jobban tudom kezelni a félelmemet. Ez jó. Főleg ahhoz képest amilyen elkényeztetett környezetben éltem. Furcsa, de egyre kevésbé hiányoznak a szüleim, a tesóm, és Tom. Ez kicsit elszomorít, de kicsit örülök is neki, mert így nem kell fájdalmak közt lennem. Bőven elég az, hogy beleszerettem egy állatba, aki az el rablóm, a fogva tartóm és valószínűleg a gyilkosom is. Bár nem tudom Austin képes lenne-e megölni. Apropó Austin! Vele vajon mi lehet?? Ő végig lent volt a "harcban". És ha megsebesült...,vagy rosszabb?? A bátyja egy alattomos undorító féreg. Hogy lehet így rátámadni a testvérére??
Lassan egyre jobban kinyitottam az ajtót és nőtt a rés. A fény a szanaszét lőtt ablakon keresztül a szemembe sütött és szellő repítette a függönyöket. Kihalt és csendes volt az egész szoba. Hűvös szél járta át. Mint egy horror filmben. Kinyújtóztattam az egyik lábamat, majd a másikat. Teljesen elzsibbadtak. Mint ha kis bogarak szaladgáltak volna rajta. Nem túl kellemes érzés. Szép lassan felguggoltam, majd felálltam a szekrény ajtóba kapaszkodva. Átrázott a hideg és libabőrös lett a kezem. Na és most? Az ablak felé indultam, hogy kinézzek rajta, de a következő másodpercben valaki rám törte az ajtót és mint valami tank úgy jött be. Ijedtségemben összerándult a gyomrom, könny szökött a szemembe és sikítani akartam, miközben megperdültem a tengelyem körül, hogy lássam ki jött be a szobába. Hang viszont nem  tudott kijönni a számon, így a sikoly a torkomban maradt. Megremegett a szám, de mikor megláttam ki volt az elszállt minden félelmem és aggodalmam is. Austin idegesen körbenézett a szobában, aztán mikor megpillantott láttam az arcán a megkönnyebbülést és, hogy hatalmas kő esik le a szívéről. Engem keresett! Némán, gyors léptekkel odajött hozzám én pedig a karjaiba borultam. Szorosan átölelt és perceken keresztül nem engedett. Könnyek kezdtek folyni a szememből és sosem éreztem még magam ennyire biztonságban, mint ott, akkor a kezei közt, szorosan hozzásimulva. Végig simította a hajam, egészen a hátam közepéig és kicsit eltolt magától.
-Annyira aggódtam. - rázta meg a fejét, szemeit lesütve, majd mélyen az enyéimbe nézett.
-Te sírsz? - lábadt könnybe az ő szeme is én pedig némán pislogtam rá, valóban sírva. Ujját végighúzta a szemeim alatt így letörölte a könnyeket az arcomról.

-Nem értelek Austin... - suttogtam értetlenül nézve rá. Megrázta a fejét és kínosan elmosolyodott, majd nagyot sóhajtott.
-Mit nem értesz?
-Épp ez az....semmit. 
-És az a semmi mit foglal magába? - gondolkoztam. Talán itt az ideje, hogy megnyíljak előtte, ha nem is teljesen. Pedig tudom, hogy egyszer teljes mértékben meg kell ezt tennem,  de még ennek nem jött el az ideje. Még nem tudhat mindent. Nem tudhatja minden érzelmemet. De egy részét igen. Meg kell osztanom vele a gondolataimat és azt amit nem értek.
-Egyszer így viselkedsz velem, egyszer pedig pont az ellenkezőjeként. Egyszer kedves vagy, beszédes, mosolygós, aztán jön egy kis hangulatváltozás és bumm újra bunkó, flegma, rosszakaró Austin lesz belőled, aki magába fordul és nem érdekli senki és semmi, csak a maga makacs feje. És én tudom, hogy nem ilyen vagy. Tudom, hogy az vagy, olyan vagy amiket először felsoroltam....Akkor mond mi ez a másik oldalad? És mi hozza ki belőled? - mondtam neki halkan, lassan kiejtett szavakkal, ő pedig végig erősen figyelt rám. Minden mondatomra,  minden betűmre. Hosszú farkasszem után megszólalt.
-Ígérem.... - simította végig az arcom, mélyen a szemeimbe nézve - Ígérem, hogy ezt mind megbeszéljük..., de most nem alkalmas. Mihamarabb el kell tűnnünk innen. Érted?
-Igen persze. - válaszoltam csendesen.
-Akkor jó. - ölelt újra magához, én pedig viszonoztam, de mikor körbefontam kezeimmel, hirtelen felszisszent. Hihetetlen gyorsasággal engedtem el őt.
-Mi a baj? - néztem rá feszülten.
-Semmi-semmi. Csak egy kis seb. - mosolygott.
-Megsérültél? - kérdeztem meg aggódva és a szívem csak úgy zakatolt.
-Nem nagy ügy. - legyintett hanyagul. Felment az agyamban a pumpa.
-Nem nagy ügy? - akadtam ki. - Mutasd!
-Nem, Naome! Mennünk kell! Nincs erre idő! Gyere! - ragadta meg a karom és lefelé húzott maga után a lépcsőn. Nem ellenkeztem, mert semmi értelme nem lett volna. Biztosan meg van az oka, hogy miét kell minél hamarabb eltűnnünk innen, de majd még ezt is megbeszélem vele. Leértünk a nappaliba, ahol ott állt az egész banda.
-Na végre Ausitn! - szólt az egyik - Azt hittük már sosem jössz!
-Jól van már! Itt vagyunk! Mindenkit beraktatok a kocsikba?
-Igen... - válaszolták egyszerre csendesebben. A fejemet kapkodtam. 
-Mi...mi történt? Miért kellett berakni embereket a kocsiba?
-Csitt Naome.  - csitított Austin.
-Induljunk! - bólintott és megindultunk kifelé. A kapu előtt 8 nagy fekete autó állt és mindenki sorba beszállt egybe-egybe.  Austin kinyitotta nekem az egyik hátsó ajtaját azzal az utasítással, hogy szálljak be. Mellém beültek még ketten.  Előre a kormányhoz Austin, az anyósülésre Patrick. Bekötöttük az öveket, de Austin hátra nézett.
-Ő üljön középre! - mutatott rám. Így hát kikapcsoltam az övem és helyet cseréltem az egyik fiúval, majd újra becsatoltam magam.
-Mehetünk. - bólintott Patrick, majd kitolattunk az autóval és elindultunk az egyik irányba, mögöttünk pedig sorban jöttek a többiek...

!!!!

Sziasztok! JÖN AZ ÚJ RÉSZ/RÉSZEK! Véletlenül se gondoljátok, hogy abbahagytam. Nem. Befejezem, mert szeretem írni és meg is ígértem, de most nem úgy alakultak a dolgok, hogy tudtam volna írni. Én nem így terveztem, váratlanul jött minden. Elkezdtem a folytatást, de nem tudtam a végére jutni. Csak ezt értsétek meg és ne haragudjatok. Azóta úgy nagyjábol minden helyre jött, szóval HOZOM a folytatást!! Köszönök mindent!<3 Puszi. xxxTami

22. rész

22. RÉSZ! ANNYIRA IMÁDLAK TITEKET, HOGY AZ HIHETETLEN!! <3 <3 Puszi! xxxTami

A "majdnem csókunkat" autó dudálás szakította félbe. Mikor ajkunk már éppen összeért, Austin kinyitotta szemeit, melyeket időközben behunyt. Mélyen a szemembe nézett, végigsimította az arcom, majd egy édes puszit nyomott  a homlokomra...hm. Ellépett tőlem, felkapott egy pólót és sietősen kirohant a helyiségből. Hallottam ahogy gyorsan dobogva a lábaival lefut a  lépcsőn. Erről ennyit. Tényleg talán így a jobb. Ki tudja? Talán csak azért akart megcsókolni, mert legbelül még mindig szereti az exbarátnőjét és úgy megzavarodott, hogy nálam akart vigaszra találni. A másik eset pedig az, hogy szimplán csak játszadozik velem. Ahogyan már említettem. Austin igazi rossz fiú és tud róla, hogy minden lány megveszik érte. Bár arról fogalmam sincs, hogy milyen gyakran van lányok közelében, mivel a "foglalkozása" miatt nem igen találkozhat lányokkal, ha csak nem úgy képzeljük el a valóságot mint a filmekben...Egy rablógyilkos rossz fiú és egy bőrrucis bombanő románca.....na jó. Ezt a gondolatot sürgősen el kell felejtenem mielőtt úgy bebeszélem magamnak, hogy a végén tényleg elhiszem, hogy így van. Pedig nem.....remélem. Mennyi ideje lehettek együtt a barátnőjével?  És mégis, hogy volt képes az a cafka megcsalni egy...egy ilyen fiút?? Nem hiszem, hogy találhat jobbat. Ahogy hallottam  a bejárati ajtó csapódását az ablakhoz rohantam. Egy nagy autóból egy jó pár ismeretlen alak szállt ki. Kiszúrtam valamit...egy-két embernek sunyin hátra volt téve a keze és valamit dugdostak. Meglepetésemre Austin nem egyedül ment ki. Minimum húszan indultak az ismeretlen személyek felé. Észre vettem, hogy Austin is dugdos valamit. Sőt...mindnyájan akik "tőlünk" voltak. Erősen koncentráltam, hogy lássam mi lehet az, de közben az  is érdekelt, hogy a másik oldal tagjai mit rejtegetnek. Jobban figyeltem mint bármikor máskor. És akkor az egyik a jött alakok közül véletlen elárulta magát, mivel nem tudta, hogy rálátok ezért leghátul simán előhúzta háta mögül a pisztolyát(!). Na jó. Ebből semmi jó nem sülhet ki. Ezeknél pisztoly van. És szerintem nem kell nekik túl nagy elhatározás, hogy lelőjenek-e valaki, vagy sem. Austin....Úram Isten Austin bajban van! Nem tudja, hogy fegyver van náluk. Mégis, hogy szóljak neki?? Óvatosan és halkan kinyitottam az ablakot. Azért azt sem akartam, hogy engem lelőjenek ezért elvetettem azt az ötletet, hogy szimolán leüvöltök Austin-nak, hogy "Ezek szét akarják lőni a fejed!! Fuss!!" Nem...ezt  nem lehetett. Amúgy, amíg csukva volt az ablak nem hallottam semmit lentről, de most, hogy kinyitottam mindent tisztán értettem .
-Hol van? - kérdezte flegmán Austin, mire egy férfi vigyorogva kiszállt az autóból. Ráadásul kísértetiesen hasonlított Austin-ra, csak...csak éppen idősebb volt pár évvel és volt borostája. Hamarosan ki is derűt mi volt ez a nagy hasonlóság.
-Mi van öcsi? - mosolygott - Hát így kell fogadni az egyetlen bátyádat? 
Tudatszakadás. Austin....bátya? Na nee. És mégis miért van náluk fegyver.
-Mit akarsz, hogy ilyen hirtelen csak úgy beállítasz?
-Ezt jobb szeretném inkább bent, intimebb  körülmények között megbeszélni.
-Én viszont nem! - vágta oda gorombán Austin. Testvérek basszus....miért beszélnek így egymással? 
-Ohó - nevetett ördögien az idősebbik fivér, akinek addig még nem derült ki a neve - hát jó..., de az  a véletlen dolog állt  fel, hogy te pont azért a dologért nem akarod, hogy bemenjünk, ami miatt itt vagyunk.
Ez kezdett nagyon gyanús lenni... Austin csak pókerarcot vágva, öklét összeszorítva nézett a tesójára, aki elég szórakozottnak tűnt...,de ez csupán a külső volt. Ezt még én is láttam.
-Akkor beszéljünk itt... - húzta fel fél szemöldökét és a stílusa a nyájasról teljesen megváltozott - Tudom, hogy él a lány...és még csak amatőr módon pénzt se követeltél érte.  Azt hittem ezt el tudod intézni, de ez is rám marad. Sosem értettem  apánk miért bírt mindig is jobban téged. - nevetett - hiszen csak egy nyomorult, beszari senki vagy.... - mondta flegmán és a kezét hirtelen felemelte. A mozdulatával együtt a mögötte lévők előkapták fegyvereiket én pedig automatikusan  elkiáltottam magam. 

-Austin!!! - hirtelen mindenki felnézett rám én pedig a szám elé kaptam a kezem.
-Hát ott van - vigyorgott gonoszul Austin bátya. A következő pillanatban Austin-ék is előkapták a pisztolyaikat és sorban elcsattantak a lövések. Hirtelen becsaptam az ablakot és leguggoltam, hogy ne érhessen golyó. Engem akarnak...értem jöttek. Mindenem remegett, odakint pedig hirtelen olyan durrogások és pisztoly lövések kezdték hallatni magukat, hogy szinte elájultam félelmemben. Austin! Austin-nak nem eshet baja! Csak nem fogja a saját testvére lelőni, vagy lelövetni...vagy még is? Mit tegyek?? Tanácstalanul hallgattam a kintről jövő lövéseket , ordításokat. Sírni kezdtem. Csak úgy folytak a könnyeim. Hitelen hallottam lentről, hogy valaki/valakik betörik az ajtót. Végem... Muszáj volt kezdenem magammal valamit, vagy különben végem  van. Remegő lábakkal, könnyes szemmel óvatosan felálltam és  a szekrényhez indultam. Szinte imádkoztam, hogy nyitva legyen az amelyikbe beférek. Nyitva volt. Igyekeztem gyorsan bebújni. Nem túl jó rejtekhely, de így talán nagyobb az esélyem arra, hogy nem találnak meg. Ahogy a szekrény mélyén ültem, összekulcsolt lábakkal éreztem, hogy szédülök és az amúgy is sötét helyen egyre homályosabban láttam. A lövések egyre halkabbak lettek és onnantól kezdve nem emlékszem másra....