23. rész

Sziasztok!:) Visszatértem.:S Nagyon sajnálok mindent, de most már minden oké és jönnek a részek! ;) A 24.-et szeretném még a hétvégén befejezni, minél hamarabb! Köszönöm a türelmet! Remélem azért nem ment el teljesen a kedvetek az olvasástól!:( Fordulatokat és sok minden mást is tervezek a most következő részekbe;) Jó olvasást! Még egyszer bocsánat!! xxxTami

Abban a szekrényben ébredtem amibe bebújtam a lövöldözések elől. Úgy látszik hála az égnek nem talált rám senki. A fejemhez kaptam a kezem. Iszonyatosan lüktetett. Vajon mennyit aludhattam? Gondolkoztam. Ki nyissam-e a szekrény ajtaját? Milyen látvány fogad majd akkor? Nem tudtam mit csinálni. Muszáj volt kinyitnom. Nem akartam ott maradni. Így is ki tudja mióta feküdtem ott. Feküdtem? Az azért szép megnevezés. Egy szűkös, kicsi sötét zugban, összegömbölyödve. Hm... Rázott a hideg, éhes voltam, na és persze elég meglepő számomra is, de fáradt(?). Ezt nem nagyon értem, ne de mindegy. Óvatosan nekitámasztottam a kezem a szekrény ajtajának és elkezdtem kifelé tolni, mire az lassan résnyire kinyílt. Kikukucskáltam a kis lyukon és amennyire csak lehetett körbe néztem, hogy nincs-e veszély. Egyébként azt vettem észre, hogy kezdem megszokni az erőszakoskodást és egyre jobban tudom kezelni a félelmemet. Ez jó. Főleg ahhoz képest amilyen elkényeztetett környezetben éltem. Furcsa, de egyre kevésbé hiányoznak a szüleim, a tesóm, és Tom. Ez kicsit elszomorít, de kicsit örülök is neki, mert így nem kell fájdalmak közt lennem. Bőven elég az, hogy beleszerettem egy állatba, aki az el rablóm, a fogva tartóm és valószínűleg a gyilkosom is. Bár nem tudom Austin képes lenne-e megölni. Apropó Austin! Vele vajon mi lehet?? Ő végig lent volt a "harcban". És ha megsebesült...,vagy rosszabb?? A bátyja egy alattomos undorító féreg. Hogy lehet így rátámadni a testvérére??
Lassan egyre jobban kinyitottam az ajtót és nőtt a rés. A fény a szanaszét lőtt ablakon keresztül a szemembe sütött és szellő repítette a függönyöket. Kihalt és csendes volt az egész szoba. Hűvös szél járta át. Mint egy horror filmben. Kinyújtóztattam az egyik lábamat, majd a másikat. Teljesen elzsibbadtak. Mint ha kis bogarak szaladgáltak volna rajta. Nem túl kellemes érzés. Szép lassan felguggoltam, majd felálltam a szekrény ajtóba kapaszkodva. Átrázott a hideg és libabőrös lett a kezem. Na és most? Az ablak felé indultam, hogy kinézzek rajta, de a következő másodpercben valaki rám törte az ajtót és mint valami tank úgy jött be. Ijedtségemben összerándult a gyomrom, könny szökött a szemembe és sikítani akartam, miközben megperdültem a tengelyem körül, hogy lássam ki jött be a szobába. Hang viszont nem  tudott kijönni a számon, így a sikoly a torkomban maradt. Megremegett a szám, de mikor megláttam ki volt az elszállt minden félelmem és aggodalmam is. Austin idegesen körbenézett a szobában, aztán mikor megpillantott láttam az arcán a megkönnyebbülést és, hogy hatalmas kő esik le a szívéről. Engem keresett! Némán, gyors léptekkel odajött hozzám én pedig a karjaiba borultam. Szorosan átölelt és perceken keresztül nem engedett. Könnyek kezdtek folyni a szememből és sosem éreztem még magam ennyire biztonságban, mint ott, akkor a kezei közt, szorosan hozzásimulva. Végig simította a hajam, egészen a hátam közepéig és kicsit eltolt magától.
-Annyira aggódtam. - rázta meg a fejét, szemeit lesütve, majd mélyen az enyéimbe nézett.
-Te sírsz? - lábadt könnybe az ő szeme is én pedig némán pislogtam rá, valóban sírva. Ujját végighúzta a szemeim alatt így letörölte a könnyeket az arcomról.

-Nem értelek Austin... - suttogtam értetlenül nézve rá. Megrázta a fejét és kínosan elmosolyodott, majd nagyot sóhajtott.
-Mit nem értesz?
-Épp ez az....semmit. 
-És az a semmi mit foglal magába? - gondolkoztam. Talán itt az ideje, hogy megnyíljak előtte, ha nem is teljesen. Pedig tudom, hogy egyszer teljes mértékben meg kell ezt tennem,  de még ennek nem jött el az ideje. Még nem tudhat mindent. Nem tudhatja minden érzelmemet. De egy részét igen. Meg kell osztanom vele a gondolataimat és azt amit nem értek.
-Egyszer így viselkedsz velem, egyszer pedig pont az ellenkezőjeként. Egyszer kedves vagy, beszédes, mosolygós, aztán jön egy kis hangulatváltozás és bumm újra bunkó, flegma, rosszakaró Austin lesz belőled, aki magába fordul és nem érdekli senki és semmi, csak a maga makacs feje. És én tudom, hogy nem ilyen vagy. Tudom, hogy az vagy, olyan vagy amiket először felsoroltam....Akkor mond mi ez a másik oldalad? És mi hozza ki belőled? - mondtam neki halkan, lassan kiejtett szavakkal, ő pedig végig erősen figyelt rám. Minden mondatomra,  minden betűmre. Hosszú farkasszem után megszólalt.
-Ígérem.... - simította végig az arcom, mélyen a szemeimbe nézve - Ígérem, hogy ezt mind megbeszéljük..., de most nem alkalmas. Mihamarabb el kell tűnnünk innen. Érted?
-Igen persze. - válaszoltam csendesen.
-Akkor jó. - ölelt újra magához, én pedig viszonoztam, de mikor körbefontam kezeimmel, hirtelen felszisszent. Hihetetlen gyorsasággal engedtem el őt.
-Mi a baj? - néztem rá feszülten.
-Semmi-semmi. Csak egy kis seb. - mosolygott.
-Megsérültél? - kérdeztem meg aggódva és a szívem csak úgy zakatolt.
-Nem nagy ügy. - legyintett hanyagul. Felment az agyamban a pumpa.
-Nem nagy ügy? - akadtam ki. - Mutasd!
-Nem, Naome! Mennünk kell! Nincs erre idő! Gyere! - ragadta meg a karom és lefelé húzott maga után a lépcsőn. Nem ellenkeztem, mert semmi értelme nem lett volna. Biztosan meg van az oka, hogy miét kell minél hamarabb eltűnnünk innen, de majd még ezt is megbeszélem vele. Leértünk a nappaliba, ahol ott állt az egész banda.
-Na végre Ausitn! - szólt az egyik - Azt hittük már sosem jössz!
-Jól van már! Itt vagyunk! Mindenkit beraktatok a kocsikba?
-Igen... - válaszolták egyszerre csendesebben. A fejemet kapkodtam. 
-Mi...mi történt? Miért kellett berakni embereket a kocsiba?
-Csitt Naome.  - csitított Austin.
-Induljunk! - bólintott és megindultunk kifelé. A kapu előtt 8 nagy fekete autó állt és mindenki sorba beszállt egybe-egybe.  Austin kinyitotta nekem az egyik hátsó ajtaját azzal az utasítással, hogy szálljak be. Mellém beültek még ketten.  Előre a kormányhoz Austin, az anyósülésre Patrick. Bekötöttük az öveket, de Austin hátra nézett.
-Ő üljön középre! - mutatott rám. Így hát kikapcsoltam az övem és helyet cseréltem az egyik fiúval, majd újra becsatoltam magam.
-Mehetünk. - bólintott Patrick, majd kitolattunk az autóval és elindultunk az egyik irányba, mögöttünk pedig sorban jöttek a többiek...