25. rész

25. rész Halihó! Nem tűntem el, nem hagytam abba az írást és nem is fogom míg a végére nem érek a történetnek! Erről biztosítok mindenkit és ok nélkül sosem hanyagolom a blogot. :) Jó olvasást és kellemes VAKÁCIÓ-t! <3 Ami végre itt van!:)

Csöndben haladtunk az autóval. Már egy jó ideje bolyongtunk utcából utcába, miközben az eső továbbra sem állt el. Az ablak törlő folyamatosan jár, a vihar továbbra sem csillapodott, egyre sötétedett, az idő lassan estére fordult. Ez miatt, meg az oxigén hiány miatt is kezdtünk álmosodni. Austin egyre idegesebben keresgélt, de semmi. Sehol sem volt az az átkozott szállás. Fáradtam, a szemem majd leragadt. Percek múlva körülöttem mindenki aludt csak Austin vezetett továbbra is feszülten figyelve az utat. Nem volt szívem nekem is bealudni tudva, hogy ő ezt nem teheti meg. 
-Austin....- böktem meg félének a vállát.
-Hm? - nézett rám nyugodtabban és fáradtabban egy pillanatra.
-Tudod merre tartunk?
-Igen. - bólintott, majd sóhajtott. -Nem..... 
Elmosolyodtam.
-Add ide. - kértem el a mobilt amin a térképet nézte.
-Nézd itt van egy sokkal egyszerűbben megközelíthető szállás....- mutattam neki - Nincs is messze. 3 utcára. - magyaráztam mire csak bólintott és elindultunk a pontosan kitűzött cél felé. Továbbra is lassan haladtunk és a szakadó esővel küzdve a látásért haladtunk. Most komolyan...honnan a fenéből jön ennyi víz?? Már egy jó ideje...és nem csillapodott. Azt a 3 utcát 20(!) perc alatt tettük meg, de végül megálltunk egy nagyobbacska emeletes ház előtt. Austin kikapcsolta a biztonsági övét és körbenézett az autóban ami tele volt édes álmukat alvó emberekkel. Elmosolyodtam. 
-Fel kéne őket kelteni.... - gondolkoztam
-Még ne. Bemegyek  megkérdezem tudnak-e ennyi személynek helyet adni. - tette kezét a kocsi ajtó kilincsére. Majd átgondolta a dolgokat (Legalább is a fején ez látszott). 
-Kéne valami a fejed fölé mi? - nevettem el magam, de egyből a szám elé kaptam a kezem mivel körülöttem mocorogni kezdtek és nem akartam felkelteni senkit az idióta röhögésemmel. Próbáltam csendben maradni miközben Austin egy kabátot a feje fölött tartva elindult az autótól otthagyva minket be a házba, ahonnan szállást reméltünk éjszakára. Csendben, mozdulatlanul ültem a fiúk között. Patrick még horkolt is, amin halkan kuncogni kezdtem, de persze azonnal észbe kaptam és újra elcsendesedtem. Ott ültem a sötétben és egyre jobban átjárta testemet a hideg ami kintről jött. Az autó lassan kezdett kihűlni miután Austin leállította a motort és nem ment tovább odabent a fűtés. Ahogyan ezt figyeltem azon gondolkoztam, hogy ez olyan megszokott dolog volt, ami teljesen alapnak tűnik...észre sem veszed, hogy van. Mégis fontos, hogy jól legyél, jól érezd magad, ebben az esetben ne fázz.... Annyi dolog van amit az ember teljesen alap dolognak vesz az életében, majd egyik pillanatról a másikra szertefoszlik és csak akkor tűnik fel mennyire fontos volt... Sokkal nagyobb dolgokra értem én ezt mint a lég kondi az autóban. Csak éppen erről jutott eszembe... addig se unatkoztam, volt min járatni az agyam. Austin már hosszú ideje nem jött vissza. Legalább is biztosan nem tart ennyi ideig megkérdezni, hogy van-e hely xy számú embernek hely hol aludni. Az ujjaimat tördelve várakoztam, a hideg futkosott a hátamon. Kezdett eluralkodni rajtam az egyre nagyobb aggódás és a félelem is. Megpróbáltam valahogyan előre mászni a kormányhoz. Itt hátul a két srác között nem tudtam volna kijutni az autóból. Mondjuk nem is mentem ki, de végtére is elöl kényelmesebb volt. Egyre  nehezebben vettem a levegőt a kocsiban lévő oxigén hiány miatt, a levegő meg ugye nem cserélődött. Az ablakok teljesen bepárásodtak a lehelleteünktől. A szívem egyre csak dobogott, szinte hallottam. Unalom űzésből és feszültség oldásból elkezdtem rajzolni az ablakra, a párába, mint egy kisgyerek. Miközben firkáltam elbambultam, majd hirtelen dörgött egy hatalmasat, belezengett az egész ég és abban a pillanatban a kocsi ajtaja is kinyílt, aminek az ablakára firkáltam. Úgy megijedtem, hogy egy hatalmasat sikítottam. A sötét alak aki pedig kirántotta az ajtót behajolt az autóba az arcomhoz.
-Mit csinálsz te itt elölt? - próbálta túlkiabálni Austin a vihart, hajából víz csöpögött a pólómra, a karomat pedig megcsapta a kintről jövő hideg. Körülöttem mindenki felébredt hála a visításomnak. Mindegyikük a szemét, vagy a fejét dörzsölte és amennyire lehetett próbáltak nyújtózkodni, bár elég kicsi hely volt az ilyesfajta mozdulatokhoz.
-Csak elöl kényelmesebb... - feleltem halkan.
-Menjetek be! - utasított maga mögé mutatva.
-Szóval itt tudunk maradni?  - örültem meg.
-Igen! De menjetek már én szólok a többieknek. - indult el a mögöttünk parkoló autókhoz. Kikecmeregtem a járműből és úgy ahogy voltam átrohantam a szállodába, vagy mibe. Lábam csattogott a vízben miközben futottam. Fölöttem az ég csattogott, mögöttem a kocsi ajtók....
A fiúk sorban szaladtak utánam. Beértünk az épületbe. Csöpögött rólunk a víz. Ez alatt a pár pillanat alatt olyanok lettünk, mint az ázott kutyák. Odasétáltunk a portáshoz. Én személy szerint remegve és vacogva, karjaimat szorosan összekulcsolva magam előtt. 
-Jó estét! Az előbb a fiatalemberrel mindent elintéztünk. Megmutatom a szobákat, oda adom a kulcsokat, önök meg majd eldöntik ki hol szeretne aludni. - magyarázta a körülbelül 40-50 éves nő magázva egy csapat fiatalt. Kijött a pult mögül és elindult fel a lépcsőn. Az első emeleten voltak a szobák. A fiúk nem szóltak semmit bement mindenki mindenkivel akivel egy szobába akart lenni én pedig tehetetlenül álltam a folyosón. A nő elment. Odaadta az összes kulcsot a srácoknak. Nem mehetek be akárhova. Austin-nal leszek egy szobában az biztos. Mással nem. Max Patrickal. De itt kell lennie Taylernek is....ajaj. Csak nehogy vele kerüljek össze, mert nincs más hely. Mondjuk ez nem valószínű, mert Austin úgy se hagyná, hogy egy szobában aludjak vele. Nem nagyon tudom miért, de biztos nem engedné. Továbbra is ott álltam  tétlenül, átfázva, szipogva. Majd valami meleget éreztem a hasamon. Szorosan körbefonta két kar a derekamat és a kezek tulajdonosa magához ölelt. Már nem fáztam annyira. Kellemes volt, ahogyan melegítette a hátam mellkasával az a bizonyos személy. Elmosolyodtam. Gondoltam ki lehet az. A mellkasom hullámzott. Leírhatatlan érzés volt. Elnevettem magam, majd megfordultam.
-Austin... - kuncogtam, majd lehervadt az arcomról a mosoly, minden korábban említett érzés elmúlt és lelöktem magamról a kezeket amik eddig melegítettek.
-Austin?! - fintorgott értetlenkedve Tayler....
-Mi a faszért ölelne meg téged Austin? - akadt ki.
-Ne-nem ölelne meg...csak..csak előbb néztem volna ki belőle, hogy megölel mint belőled!
-Hm.. - mosolygott lesütött szemekkel - És ezt miből gondoltad?
-Azt hittem nem szívesen ölelgetsz kis ribancokat... - emeltem ki az utolsó szót, amivel még engem illetett nem is annyira rég.
-Ugyan már Naome.... - lépett hozzám.
-Ne gyere közelebb! - hátráltam - Fogalmad sincs mekkorát csalódtam akkor benned!
-Jaj te...tudod, hogy nem gondoltam komolyan. - húzott magához, majd átölelt.
-Hiányoztál baba. - suttogta a fülembe.
-Engedj el Tayler! - parancsoltam rá, mire meglepődésemre elengedett. Szemei csalódottságot árasztottak. Én  rá se hederítettem csak hátat fordítottam neki, arrébb mentem és ott vártam tovább Austint, ő pedig be ment az egyik szobába. Felkavart ez az egész. Olyan jól éreztem Tay-al magam ez előtt az incidens előtt...fájt  felidézni az egészet. Nem nagy dolog. Valóban nem az, de rosszul esett...
Austin pár perc után jelent meg a folyosó végén levő lépcső tetején, majd felém indult.