14. rész

14. rész Bocsánat a késésért és B.U.É.K!! :) ♥

-Hagyj békén! - kiabálta

-Naome! Mi van?? Mi a baj? - jó ez így hülye kérdés volt, de hirtelen nem jutott normálisabb az eszembe.

-Te! - nézett mélyen a szemembe miközben sírva megbökött az ujjával. - Te tehetsz mindenről!

Na ez ütött. Az egy dolog, hogy elhurcoltattam őt ide, de.....

-Ezek után akadsz ki? Miután eléd állok egy csomó gönccel? Érdekes eddig szinte semmi bajod nem volt virágszál. Ch....te is tudod, hogy kell élni. - néztem rá lesajnálóan, de....legbelül nem gondoltam komolyan....vagy igen...vagy áh....

-Te szemét rohadék - suttogta könnyes szemmel és lökött rajtam egyet, majd felpattant és hátrébb lépett tőlem.

-Légyszíves Na.... - kezdtem felé lépkedni.

-Ne gyere közelebb! - szólt rám

-Nyugodj meg.... - mentem még közelebb.

-Ne érj hozzám!

-Fejezd be kérlek

-Nem....-zokogott és ütni kezdett, mert nem tettem eleget a kérésének és még is oda mentem hozzá. Bevallom.....fájt, hogy így kellett látnom őt.

-Állj le! Nyugodj már meg!! - kezdtem ingerült lenni. Nem hagyta abba ezért oda léptem hozzá és szorosan átöleltem. Így próbáltam nyugtatni őt.......siker nélkül.

-Eressz el! - sírt.....mééég mindig kiabálva.

-Na jó! Elég! - löktem le az ágyra és ráfeküdtem....így fogtam le. Khm....ez így elég félreérthető, de a cél érdekében mindent. Különben is......Maynard.

*Naome

Nem tudtam mozogni olyan erősen lefogott. Még mindig sírtam, de már kezdtem lehiggadni. Egyszerűen megbabonázott az illata.

-Shh...-suttogta a fülembe és elkezdte simogatni a hajam - Nyugi. - olyan édesek voltak a szavai. A hangja pedig mély és férfias, de mégis gyengéd és kedves. Nagy levegőt vettem, ő pedig pár másodperc múlva (mikor már biztos volt benne, hogy nem támadom meg) felültetett magával szembe és....és végigsimította az arcom. A szívem a torkomban dobogott és nem a félelemtől. Már csak szipogtam és nem sírtam.

-Tss...nincs semmi baj - suttogta és kisimított egy hajtincset az arcomból és akkor....és akkor történt először (vagy talán másodjára, de nem lényeges), hogy Austine (az a híres, nevezetes "A" , akiről annyit hallottam, akitől apa annyira félt és eddig én is szinte rettegtem tőle) őszintén  rám mosolygott, aztán szorosan magához ölelt. A döbbenettől reagálni se tudtam. A szívem pedig hevesebben vert, mint valaha. Belefúrtam az arcom a vállába és szorosan kapaszkodtam belé. Azt kívántam, hogy ez a pillanat soha, de soha ne érjen véget. Nem érdekeltek anyáék, teljesen elfelejtettem, ha csak egy másodpercre, hogy miért sírok, elfelejtettem Taylert, nem érdekelt, hogy hol vagyok.....csak az, hogy kivel. És én Austine-nal voltam. Nem érdekelt más , csak az, hogy most velem volt. Az, hogy most annak az embernek a karjaiban sírok, aki megsíratott. Mélyen beszívtam az illatát. 

-Minden oké? - törte meg a csendet.

-Nagyjából.... - öszintén... abban a pillanatban? Tökéletesen voltam, de ezt nem mondhattam el neki - Austine... - kezdtem halkan

-Igen? - suttogta és továbbra is ölelt. Gondolkoztam.....pontosan mit akarok neki mondani? Egyszerűen nem tudom szavakba önteni. Csak óvatosan eltoltam magamtól és gyengén, könnyes szemmel elmosolyodtam, mire visszamosolygott rám. Sejtettem, hogy nem tart sokáig ez a pillanat, mint minden jó dolog. Éreztem, hogy ez túlságosan szép ahhoz, hogy valós legyen. És most nem voltam hülye, mert tökéletesen ráéreztem. Hirtelen valaki kopogott az ajtón.

-Naome! Naome légyszíves nyisd ki! - hallottam Tayler hangját kívülről. Ne! Ne! Ezt ne! Ebben a nyomorult életemben miért minden csak egy pár pillanatig tartó ábránd? Egyszerűen MINDEN! Austine-nak összeszaladt a szemöldöke és felállt. Megindult az ajtó felé, én pedig már előre féltem attól ami következik.Austine kinyitotta az ajtót és akkor szembe találta magát Taylerrel, aki mikor megpillantotta Austine-t hátrált egy lépést.  Nos....az első reakció mindkét fiú arcán a döbbenet volt.  Láttam Austine-on , hogy nem tudja hova rakni ezt a szituációt. 

-Te mit keresel itt?